Random Meeting With My Bias

Csodálatos dolog sétálni Pest utcáin, miközben próbálsz valahogy hazajutni különböző tömegközlekedési jármű segítségével… egyedül!

Szomorúan kullogtam egyedül a járdán a belvárosban, a metró felé tartva, mikor az aluljáró bejárata előtt egy ázsiai származású fiút pillantottam meg, aki mintha kissé eltévedt volna. Maszkot hordott, legtöbben ezt megszokásból teszik, de az itt élőknek ez furcsa lehet, hiszen itt annyira azért nem vészes a levegő. Körbe nézett és próbált a különböző feliratokból kiszűrni valamit, de nagyon úgy tűnt számomra, hogy reménytelen a helyzet, így bátorság és mély levegő vétel után, odasétáltam hozzám és segítségemet ajánlottam fel neki.

-        Ne haragudj! Segíthetek? – félénken megszólítottam két lépés távolságot megtartva.

-         Ahh… egy vasútállomást keresek, de fogalmam nincs, hogyan kéne eljutnom oda. – vakargatta fejét.

-         Esetleg nem a Nyugatit keresed? – pattant ki a fejemből az első gondolat.

-         Nem tudom mi a neve, de van ott egy nagy bevásárlóközpont. Közvetlen mellette.

-         Hát, sok ilyen van a városban… - gondolkodtam. - Westend? – jutott eszembe rögtön a Nyugatiról, hiszen ez van legközelebb innen.

-         Igen! Pont az! – örült, hogy megfejtettem a rejtvényt.

-         Hát tudod, metróval könnyen eljutsz oda. Ha gondolod, elkísérhetlek, én is arra felé megyek. – ajánlottam fel.

-         Azt nagyon megköszönném! – hajolt meg illedelmesen.

Ezt más ember furcsának tartaná, de számomra természetes volt, mivel nagy Ázsiarajongó vagyok, mint k-popper.

Ezután elindultunk lefelé, majd előszedtem bérletem zsebemből, mire a mellettem levőre néztem, aki rémülten megállt.

-         Valami gond van? – kérdeztem meg tőle.

-         Nincs jegyem. Aish! Így, hogy a csudába jutnék oda? – borzolta össze dúshaját.

-         Ne aggódj! Veszek neked jegyet. – mosolyogtam rá, mire ő döbbenten nézett utánam, ahogy besétáltam a közelbe lévő boltocskába a művelet végrehajtásához.

Közben elkezdtem agyalni, amit eddig nem tettem, mivel nem szokásom. Miért olyan ismerős nekem ez a srác? Gondolkozz, gondo-gondo-gondolkozz~~!

-         Jó napot! Két jegyet szeretnék! – kértem meg szépen az eladónőt, mire ő csak mosolyogva teljesítette kérésem, majd odaadta, én meg átadtam a pénzt és visszamentem a fiúhoz.

-         Köszönöm szépen!!! – hálálkodott, mire én csak legyintettem egyet, majd tovább folytattuk utunkat.

Szótlanul jutottunk le a mozgólépcső végéig, mire ellenkező irányokba kezdtünk elindulni, de feltűnt neki, hogy inkább engem kéne követnie, mivel én jobban tudom az utat.

Ezután vártunk a metrószerelvényre. 2 perc múlva jön. Fantasztikus!

Itt is erősen gondolkodtam tovább, majd hirtelen eredményre jutottam!

-         BASSZUS! –kiáltottam fel hangosan, majd homlokomra csaptam, mire ’társam’ értetlenül rám nézett.

-         Csak most esik le! Hogy lehetek ennyire hülye! Igaz, hogy hétfő van, és már 5 óra is elmúlt, de ennyire idióta nem lehetek, hogy nem ismerem fel a saját biasomat! – fogtam a fejem, mire ránéztem a mellettem levő emberkére. – Te hogy a rákba kerültél ide???

-         Éppen erre jártam… - kezdett bele, aranybarna szemei egy kis rémültséget sugároztak felém. – Vásárolhatnékom van, és a többiek is megkértek, hogy vegyek ezt-azt.

-         Értem… - hajtottam le fejem megértően.

Nem bírom egyszerűen felfogni mi is történik. Csak álmodom? Vagy ez valóság?

-         WÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!! – ráztam meg fejemet. – Ébredj! – vertem magam ráadásként.

-         Héj! Mi az? – lépett eggyel közelebb hozzám, mire abba hagytam a magamban való károkozást és felnéztem rá.

-         Áh… igazából semmi, csak tudod, nem tudom felfogni ésszel, hogy itt vagy és hogy beszélünk, meg hogy elkísérlek meg ilyenek… De egyébként semmi különös nincs, csak tényleg nem tudod elhinni, hogy itt áll előttem teljes életnagyságban, személyesen Ahn Daniel!

-         Oh, I understand! – borzolta össze hajam nagy tenyerével.

-         Héj, a hajam szent és sérthetetlen! – igazgattam meg, mire pont megérkezett a vonat és szépen felszálltunk.

Rögtön neki estem az ajtónak, ahol láthattam magam, így pedig meg tudtam igazítani kócos fürtjeimet. Gyorsan elintéztem, majd visszafordultam útitársamhoz, aki maszkját már levetette magáról és vastag ajkai mosolyra húzódtak, látván pici, dilló, kislány énemet.

-         Öhm… majd kaphatok esetleg egy autógrammot? – törtem meg a csendet.

-         Persze. – mondta természetesen és tovább méregetett.

-         És egyébként… tényleg, hogy-hogy itt vagy? És a többiek? Lesz koncert? Mikor jöttetek? Hol voltatok? Miért nem tud erről senki? – hadartam száz meg száz kérdést.

-         Nyugi! Mindent elmesélek, csak itt túl nagy a hangzavar. – állított le, mire belenyugodtam a válaszba, és tovább vártam még a megfelelő helyre nem érkeztünk.

Szépen besétáltunk a westendbe, majd körbe néztünk a bejárat körül.

-         Meghívhatlak egy hambira? Ezzel legalább kifizethetem a jegyeket! – kacsintott rám őnagysága, mire majdnem elolvadtam, de természetesen beleegyeztem a dologba.

Így szépen kerestünk egy Mekit, ahol kiválasztottuk a megfelelő menüt (természetesen egy páros menüt kértünk, hogy olcsóbb legyen, meg persze hogy cuki legyen) és leültünk. Nem voltak sokan, hiszen már lassan 6 órát ütött az óra, így nagy volt a választék, no meg sor se volt.

-         Egyébként még mindig nem kaptam választ a kérdéseimre. – jegyeztem meg a nagy csendben az evészet közepette.

-         Hát jó, elmondom… - sóhajtott, mire füleimet hegyezve, szemeimet kitágítva készültem fel a mesére.

-         Minden úgy kezdődött, hogy elindultunk Angliába, de véletlenül rossz gépre szálltunk fel, és ez csak akkor esett le, mikor már majdnem ideértünk. De úgy gondoltuk, hogyha már itt vagyunk, akkor szórakozzunk egy kicsit, úgy is ránk fér, meg Budapest szép hely, és olcsó is. Röviden így jutottunk ide. – magyarázkodott.

-         Aha, értem. És miért pont ide akartál jönni? Hiszen több száz bevásárló központ van...

-         Ahh… az igazság az. – vakargatta meg tarkóját zavarában. – Elhoztam az öcsémet, de természetesen elkóborolt és idejött, viszont nem tudja, hogyan jusson vissza, ezért felhívott, hogy jöjjek ki érte.

-         Miért nem ezzel kezdted? – álltam fel rögtön. – Akkor gyorsan keressük meg!

-         Nem kell sietni! Ráér még… - invitált vissza helyemre halálnyugodtan.

-         Hát jó… - azzal visszaültem és folytattuk még kis beszélgetésünket.

Megígérte nekem, hogy majd meglátogathatom őket, hiszen egy hétig itt lesznek még, szóval hétvégén benézhetek hozzájuk, de akár suli után is, plusz kaphatok néhány albumot is, ami tartalékba van nekik, természetesen dedikálva. Annyira aranyos, el se hiszem, hogy ez megtörtént. Ez tuti, hogy egy álom!

-         Látom nagyon kerestél!

-         Kya, csak hogy itt vagy Bosung! – nézett Niel az érkezettre, aki összefont karokkal állt mellettünk. De hasonlítanak… mintha ikrek lennének!

-         Azt hittem tényleg aggódsz értem, erre meg itt csajozol??? Ráadásul egy Angellel, aki csak úgy olvadozik érted? – akadt ki az öcsi, mire testvére csak kinevette.

-         Nyugodj le! Csak segített nekem idejutni. Már reméltem, hogy nem találunk meg, és nem kell, többé ügyeljek rád. – mosolygott az idősebbik, mire kidőlt belőlem a röhögés.

-         Nem vagy vicces. – ült le ő is idegesen, közben még mindig hasamat fogva nevettem az előbbieken.

-         Legalább valaki értékeli a humoromat. – villantotta meg 200 wattos mosolyát Niel, mitől már abba hagytam a vihorászást és folytattam az olvadozást.

-         Kérek egy sajtburgert uborka nélkül. – szólalt meg öccse a témát terelve.

-         Mi vagyok én? A szolgád? – nézett rá kikerekedett szemekkel.

-         Te vagy az idősebb, neked kéne kiszolgálnod engem! – húzta ki magát.

-         Na, jól van! Inkább menjünk vissza a többiekhez. – állt fel Dani.

-         Merre kell mennem? – állt fel a kisebbik is.

-         Arra. – mutattam, mire elindult, de megállt és visszanézett.

-         De aztán időben érj haza, ne huncutkodjatok! – és tovább állt.

-         Pfff… ne haragudj, kicsit hülye a gyerek. – jegyezte meg. – De szerintem tetszel neki. – kacsintott.

-         Mi… micsoda? – akadtam ki.

-         Mi van? Csak nem tetszik neked is a tesóm? Megértem… külsőleg tényleg hasonlít rám. Ha normális, akkor néha még amúgy is. – mondta miközben elindult ő is utána.

Kicsit még álldogáltam, hogy feldolgozzam az előbbieket, aztán én is utánuk ballagtam, de 2 méterrel hátrébb tőlük, de még így is kiszűrtem egy-két szót beszélgetésükből, de nem volt semmi érdekfeszítő.

Felszálltunk a metróra és tovább haladtunk, majd leszálltunk és elindultunk a fiúk szálláshelyére. Egész úton, valamin nagyon veszekedtek, de annyira, hogy hozzám se szóltak, csak néha hátra néztek rám, de egyébként semmi kommunikációs jelet nem nyilvánítottak felém. Kicsit útban éreztem így magam, de talán jobb is így. Talán haza kéne mennem… túl sok volt már a jóból.

Már besötétedett, így a lámpák világították meg az utcákat. A karácsonyi díszek még fényesen világítottak így januárban.

Megérkeztünk egy hatalmas épület elé.  Egy szálloda, az egyik legdrágább a városban, ami azért egy kissé eldugott helyen is állt.

-         Niel!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Hol voltatok ilyen sokáig? – jelent meg egy kapucnis, melegítős alak.

-         Ya… hambiztunk egyet! Aztán megjelent Bosung. – magyarázott Niel, mire öccse még mindig idegesen álldogált mellette.

-         És ő kicsoda? – nézett rám.

-         _______ vagyok! – hajoltam meg illedelmesen, mivel végre felismertem az illetőt, aki nem más volt, mint Bang Min Soo, személyesen.

-         _______ segített nekem eljutni a Westendbe. – mosolygott Niel, mire én is kénytelen voltam mosolyra húzni számat, bár alig fogtam fel a történteket.

-         Ah, örülök! De mire várunk itt? Gyerünk befele! –hívott be mindenki C.A.P, de én nem mozdultam, tovább álldogáltam.

-         Na! Gyere már. – jött oda hozzám, majd átkarolt és így indított el az ajtó felé.

-         Sajnálom… szívesen maradnék, de nekem haza kell mennem és holnap iskola van. – sóhajtottam szomorúan.

-         Kár… - jegyezte meg Niel ajkait lebiggyesztve, közben a leader szomorúan elengedett.

-         De holnap ugye találkozunk? Akarom mondani, találkoztok Danival.– csillantak fel Bosung szemei.

-         Kuss! Te takarodj a szobádba! – utasította testvére, mire a felszólított még jobban elszontyolodott és bekullogott. – Holnap látogass meg! Tessék, ezt mutasd meg a recepción és be fognak engedni. – nyomott egy kártyát a kezembe az énekes, mire felnéztem rá majd megöleltem, de olyan szinten, hogy majdnem felborítottam.

-         Hééééééj… - próbálta megtartani egyensúlyát, majd egy pár másodpercig így álldogáltunk.

-         Jó, most már elég! – választott szét minket a rapper.

-         Köszönöm!!! – törölgettem örömkönnyeim, miközben a két idolt csodáltam.

-         Szívesen! Holnap számítunk rád! De kérlek, erről ne beszélj senkinek! – mutatott cipzárt a száján C.A.P, mire helyeslően bólogattam.

-         Tényleg ígérd meg, hogy nem mondasz semmit senkinek, különben nagyon nagy bajban leszünk! – tette hozzá Niel is.

-         Ígérem, hogy tartani fogom a számat. – esküdtem meg ott helyben kezemet a szívem felé helyezve.

-         Akkor holnap találkozunk! – mosolygott rám a mainvocal majd utamra engedtek.

Szomorúan indultam útnak. Este volt, sötét volt, minden bajom volt. Hogy jutok haza már? És mikor? Viszont bennem volt az érzés, hogy miért is van már is ilyen késő? Ki miatt maradtam? Nos, ezért teljesen megérte!

-         Héj ______! Várj meg! – kiabálta nevem valaki, majd hátrafordultam.

-         Had kísérjelek el! – lihegett előttem az előbbi.

-         Miért? Azért, hogy megint eltévedj? – nevettem ki.

-         Nem, nem azért! Azért, hogy nehogy bajod essen és megtámadjanak! – egyenesedett ki.

-         Persze, majd te védenél meg… - mosolyogtam rá.

-         Ki tudja! – viszonozta mosolyomat, majd megfogta kezem és elkezdett húzni maga után.

-         Hééééj! Mit csinálsz???

-         Mondtam, hogy elkísérlek! Mond, merre kell menned és odamegyek. GPS üzemmód bekapcsolva. – kezdett el robotosan beszélni.

-         Jó, jó! – kuncogtam, majd kézen fogva egészen hazáig kísért.

-         Köszönöm! – álltunk meg az épület előtt a búcsúzás órájában, mikor megérkeztünk. – De ugye vissza fogsz találni?

-         Remélem. Legfeljebb Daniel megint eljön megkeresni. – mosolygott rám, miközben még mindig mancsomat szorongatta.

-         Örülök, hogy megismerhettelek Bosung!

-         Én is… és tudom, hogy te a tesómért vagy oda… de izé… - elengedte kezem, majd pirossá változott arca. – Tudod, nekem nagyon tetszel… és Nielt ismerve, ő a noonákat jobban csípi, szóval…

Egy részt ez nagyon megsajdítottam piciny szívem, más részt pedig örültem. Talán az öröm nagyobb volt?

-         Ahn Bosung… Még alig ismerjük egymást, de már most hozzánőttél a szívemhez. – kezdtem el kicsiny monológomat, majd folytatás helyett inkább megöleltem őt, ami nagyon meglepte, de persze rögtön reagált rá ő is és visszaölelt.

Nem így terveztem az egészet abban a pár órában, amióta találkoztam Niellel, de talán így még jobban fognak alakulni a dolgaim, és majd ha megnevelem Bosungot kapok egy saját Niel-klónt amivel én leszek a világ legboldogabb embere!